1. kép

Meglehetősen különleges történet olvasható Faludy György visszaemlékezéseiben (Pokolbéli víg napjaim, Budapest, 1989.) azokról a napokról, amikor a második világháborút követően hazatért nyugati emigrációjából. A zsidó származású fiatal költő 1938-ban döntött úgy, hogy a nácizmus veszélye elől menekülve elhagyja szülőföldjét. Nyolc évig tartó önkéntes száműzetése során számos országban és városban megfordult. Kalandjait, tapasztalatait, gondolatait 1962-ben, második emigrációjának londoni állomásán vetette papírra, és adta ki angol nyelven, amely csak a rendszerváltást megelőzően, 1987-ben jelent meg először magyarul, igaz, egyelőre szamizdat kiadásban. 

Faludy tehát 1946 tavaszán határozta el magát a hazatérésre akkori feleségével, Ács Valival. Az Egyesült Államokból Franciaországba hajóztak, onnan pedig vonattal szelték át a szétbombázott Európát. Csomagokkal megrakodva érkeztek meg Pozsonyba, ahol a Carlton hotelban megszállva kellett szembesülniük a magyar határon való átlépés rideg és megalázó körülményeivel:

„A szálló magyar portása felismert, és alapos felvilágosítással szolgált. Hetenként egyetlen vonat indul Budapestre; a 200 kilométeres utat 24 óra alatt teszi meg. A katonák rendszerint kirabolják, a Nyugatról érkezők csomagjait utolsó szálig elveszik, nemegyszer pénzüket, ékszereiket, sőt okirataikat is. A keletről nyugatra menő utasokkal ugyanezt tennék, de azoknak nincs semmijük. Néhány nappal korábban vonat érkezett Pestről Pozsonyba, háromszáz meztelen utassal. A katonák mindenkit levetkőztettek, beleértve a mozdonyvezetőt és a kalauzt, csak a nagyon öregeken és a kisdedeken hagytak némi ruhát.”

2. kép 

A költő és felesége azonnal a pályaudvarra rohantak, hogy saját szemükkel győződjenek meg a portás szavainak valóságtartalmáról. Nem csalatkoztak: a váróteremben még mindig találtak olyan embereket, akik pokrócba burkolózva várták sorsuk jobbra fordulását. Faludyék biztonságos hazaérkezése tehát komoly veszélybe került, amely azért is volt roppant kellemetlen, mert saját holmijukon kívül egy sor, az emigrációban élő magyar ismerős itthoni családjának küldött csomagjaival voltak felszerelkezve. A megoldás azonban nem várt helyről érkezett:

„Nehéz helyzetemből a magyar labdarúgócsapat kapitánya mentett meg, kivel a pozsonyi szálloda előcsarnokában ölelkeztem össze. Az FTC előző nap ripityomra verte a pozsonyi válogatottat, és most saját autóbuszukon indultak hazafelé. Bár Pozsonyban vagy ötven ember gyűlt össze, akik a tíz üres ülésért mesebeli összegeket fizettek volna, Sárossy Gyurka kijelentette persze, hogy egy fillért sem fizetünk.”

Hát így találkozott a két „Gyurka”. Az egyik költőként, a másik labdarúgóként alkotott felejthetetlent, és vált halhatatlanná a magyarok emlékezetében. Sárosi dr. hihetetlen teljesítménye a mai napig önmagáért beszél: 647 alkalommal öltötte magára a zöld-fehér szerelést, amelyben 639 gólt szerzett! A fradisták a mai napig klubjuk egyik legnagyobb legendájaként tartják számon őt. 

3.kép

A Fradi egyébként a hagyományos bécsi Húsvéti torna megnyerése után tett egy kis kitérőt hazafelé menet Pozsony felé, ahol egy barátságos meccs keretében mérkőzött meg az FC Bratislavával. A korabeli sportsajtó beszámolója szerint a mérkőzést óriási érdeklődés övezte annak ellenére, hogy az hétköznap került megrendezésre, összesen mintegy 25.000 ember látogatott ki az összecsapásra. Faludy 15 évvel később papírra vetett visszaemlékezésében csupán egy aprócska szépséghiba csúszott: a Fradi ezúttal nem verte "ripityomra" aktuális ellenfelét, sőt, 2:1 arányú vereséget szenvedett. A fáradt, alul motivált együttes csak saját árnyéka volt önmagának, hiába játszottak olyan nevek az akkori csapatban, mint például Rudas, Kéri, Lakat, Kubala, és természetesen Sárosi dr. Ám a mérkőzés kimenetele irreleváns a két zseni találkozásának szempontjából, már csak azért is, mert Faludy emlékirataiban további izgalmas dolgokat is megtudhatunk a másnapi indulásról.

„Másnap reggel indultunk. Amikor lementünk, a labdarúgócsapat félkörben állt az autóbusz előtt, és fogadásomra egyik németellenes versemet énekelték, melyhez még Reinitz Béla írt zenét a háború előtt. Díszhelyre ültettek az autóbusz legelejére. Sárossy mögöttünk foglalt helyet, de hallgatott. Negyedóra múlva a magyar határon leszünk, és ebben az ünnepi pillanatban nem akarta gondolataimat megzavarni.”

Történt mindez akkor, amikor Magyarország demokratikus átalakulásában már csak hinni lehetett, de bízni már nem nagyon. Amikor a világ egyik legsikeresebb futballnemzetét a szocialista ideológia maszlagjával kezdték éppen leönteni. Amikor a hatalom nekilátott a "németellenes verset éneklő" fradisták fasiszta megbélyegzéséhez. Amikor már az előző rendszerben sem kívánatos költőnek egy újabb embertelen diktatúra parancsolt megállást.

Ültek a buszon, a költő meg a focista, robogtak a hidak nélküli, lebombázott Budapest felé, és közben arra gondolhattak, hol is lesz a helyük az új rendszerben. És mindketten hamar belátták, hogy sehol. Az egyikük hamarosan Olaszországba távozott, hogy olyan csapatok edzője legyen, mint a Juventus, a Roma, vagy a Bologna, a másikuk három évi recski munkatábor után röviddel ismét a szabad Nyugatot választotta. 

(Ha tetszett a cikk, és még szívesen olvasnál hasonló témában, kutatásomhoz és munkámhoz hozzájárulhatsz adományoddal. Köszönöm!)