1. kép: Szalay Miklós 1972-ben a Batthyány-örökmécsesnél

45 évvel ezelőtt már februárban riadót fújtak a BM III. főcsoportfőnökségén, hogy a tavaszi „Nagy Négyes” szocialista ünnepkörét se huligánok, se tüntetők, se egyéb nem kívánatos elemek ne zavarhassák meg. Ezek közül természetesen a március 15-i ünnepséget tekintette a hatalom a legveszélyesebbnek, hiszen március 21. április 4. és május 1.  kapcsán még direktbe is nehéz volt szólásszabadságról, szabad sajtóról, vagy a politikai foglyok szabadon engedéséről diskurálni. Ráadásul a Forradalmi Ifjúsági Napoknak nevezett ünnepségsorozat eseményei közül a rendszer kritikusai és ellenállói leginkább március 15-vel kapcsolatban vonhattak párhuzamot az 1956-os forradalommal. A fennmaradt BRFK biztosítási tervekből világosan kiolvasható, hogy a '74-t megelőző két év tapasztalatai alapján a belügy komoly botrányra készült: 

„A rendzavaró, garázda cselekmények különösen 1972. és 1973. március 15-én jelentkeztek erőteljesen - főként Budapesten -, amikor az általuk szervezett nyílt utcai demonstráció nacionalista jelleget öltött.”

A magyar társadalom részéről a hatvanas évek közepétől mutatkozott egyre nagyobb igény az 1848-as forradalom hőseire és eredményeire való megemlékezésre. Ezzel párhuzamosan a hatalom mind inkább az események élére kívánt állni: bár hivatalosan továbbra sem tekintették nemzeti ünnepnek március 15-t, ezáltal munkaszüneti nappá sem nyilvánították, mégis, hogy a spontán demonstrációk lehetőségét megelőzzék, e napon a KISZ által szervezett állami ünnepségeket rendeztek a legikonikusabb színhelyeken.

A kádári állambiztonság a rendőrséggel karöltve már a hónap elejétől preventív eljárások keretében fogdosta össze azon állampolgárait, akiket potenciális rendbontóknak, vagy lehetséges tüntetőknek tartottak. A BRFK vezetőjének jelentéséből kiderül, hogy március 14-ig bezárulva a „megelőző intézkedések” 146 főt érintettek, akik közül 9 főt vettek őrizetbe, illetve tartóztattak le.

Például Kis Tibort, aki a Nagyfa galeri tagjaként már ismert volt a rendőrség előtt. Korábbi, 120 napos jogerős büntetése letöltése elől eltűnt a rendőrség látóköréből, de információik szerint most ismét szörnyű tettre készült:

„1974 március 15-re valamelyik múzeumból egy Kossuth címeres nemzeti zászlót akart lopni és ezzel egy külön felvonulást szervezni. A rendőrség elől bujkált. Elfogását végrehajtottuk és jelenleg Baracskán tölti büntetését.”

Pataki István filmoperatőrt már egy héttel a megemlékezés előtt figyelés alatt tartották, mert egy évvel korábban a tömeget gumibotozó rendőri egységekről készített felvételeket.

2.kép: Állami megemlékezés a Múzeumkertben, 1976.

Kiemelten foglalkozott a politikai rendőrség azokkal, akik a megelőző években részt vettek a spontán utcai felvonulásokban. A hatalom általi fenyegetőzés eufemisztikus megfogalmazásaként jelent meg a rendőrségi feljegyzésekben a „megelőző jellegű beszélgetés” fogalma: ennek során elsősorban azokban az iskolákban beszélgettek el a tanulókkal, amelyek diákjai csoportosan vettek részt a ’72-s és ’73-s utcai demonstrációkban:

„A Vendéglátóipari Szakmunkásképző Intézetben, ahol a második évfolyamon igen rossz a politikai hangulat, gyakoriak az ellenséges közbekiáltások a világnézeti órákon. /Ennek az intézetnek a tanulói készítették 1973. március 15-én az ellenséges felhívásokat./ Megelőzési céllal a II. éves tanulóknak külön osztályfőnöki foglalkozásokat tartottunk.”

A rendőrségi iratokban a korábbi megmozdulások gócpontjaiként jelentek meg a következő közép- és felsőfokú intézmények: Kertészeti Egyetem, az I. László, a Toldy, az Árpád, a Rákóczi, a Petőfi és a József Attila Gimnázium.

Az állambiztonság ügynökei által feltérképezett, és a pesti fiatalság által  gyakran felkeresett szórakozóhelyek sem kerülhették el a politikai rendőrség figyelmét:

„Terveink alapján a bűnügyi és állambiztonsági érdekeket összehangolva a fertőzött területeken razziákat szervezünk. Ennek keretében elsősorban azokat a szórakozóhelyeket emeltük ki, ahol a rendzavarásra hajlamos fiatalok gyülekeznek: Belvárosi Étterem, Csendes Étterem, Rézkakas Étterem, Lucullus Étterem, Capri eszpresszó, Pepita Oroszlán espresszó.”

Ha már az ügynököknél tartunk. Március 15-re készülve az állambiztonság és a BRFK bűnügyi részlege összesen 55 hálózati személyt foglalkoztatott a demonstrációkra, vagy titkos ünneplésre készülők felderítésére. Velük sűrített találkozók keretében tartották a kapcsolatot tartótisztjeik e vészterhes napokban, az ügynökök pedig ott segítettek, ahol a szükség azt megkívánta:

„Eminenciás” fedőnevű római katolikus pap hálózatunk jelentette, hogy a hozzá hittan-oktatásra járó középiskolás fiatalok ellenséges szándékkal rendzavarásra készülnek. A hálózat védelme érdekében azt a megoldást választottuk, hogy a Római Katolikus Egyház érdekeire hivatkozva „Eminenciás” lebeszélte a fiatalokat a rendzavarásról”

Nem kerülhették el az állambiztonság figyelmét az ismert hangadó focidrukkerek sem. Mivel leggyakrabban a Fradi-meccsek utáni rendőrségi akciók során merült fel a szurkolók részéről rendszerkritikus, vagy szovjetellenes megnyilvánulás, éppen emiatt a rendőrség egy Fradi-Dózsa meccsen a szokásosnál is széleskörűbb akciót hajtott végre:

„Igazoltatási akciót hajtottunk végre a Kisstadionban az FTC-Dózsa jégkoron mérkőzésen. Az igazoltatott személyek közül négyen már korábban garázdaság, lopás miatt többszörösen büntetve voltak. A leghangosabbakat szabálysértési eljárás alá vonjuk.”

Kádárék számos önellentmondásba keveredtek '48 megünneplésével kapcsolatban. Ezek közül talán a leglátványosabb a kokárda-kérdés. Annak ellenére, hogy viselése engedélyezett volt március 15-én, minden ettől eltérő használatát üldözték. A túl nagyot, a túl látványosat, az egyéb nemzeti jelképpel való kombinálását, vagy a túl korai, tehát az ünnepet megelőző kitűzést. Ennek érdekében már március 10-ig több olyan közbiztonsági razziát tartott a rendőrség, amelyek kifejezetten a kokárdások megrendszabályozására, megbüntetésére irányultak:

„Ezek nyomán 27 olyan személyt részesítettünk figyelmeztetésben, akik feltűnő méretű nemzeti szalagot, vagy kokárdát viseltek.” 

Ilyen előzmények után érkezett el tehát a Magyar Népköztársaság a legtúlbiztosítottabb március 15-e megünneplésére. A rendőrség 6 vízágyúval, 125 fő operatív tiszttel, mintegy 600 rendőrrel, 1200 munkásőrrel, 400 ifjúgárdistával, 20 URH-s autóval, 15 motoros rendőrrel igyekezett gátat szabni a spontán megnyilvánulásoknak.

3. kép: Ifjúgárdisták továbbképzése

Az ünnep beköszöntével a rendfenntartó erők kokárda fétise nem múlt el, sőt, a sokezres látvány miatt még fokozódott is:

„A Munkásőrség és az Ifjúgárdisták polgári ruhás tagjait a Múzeumkert felé vezető utakra állítja fel azzal a feladattal, hogy az olyan személyeket, akik feltűnően nagy, vagy a hagyományos kokárdánál feltűnőbb nemzeti színű szalagot viselnek, beszéljék rá annak levételére. A szalag levétele után távolítsák el a helyszínről, adtainak egyidejű feljegyzésével.”

Ungváry Krisztián hívta fel a figyelmet a jogállamiságot semmibe vevő kádári hatalom újabb provokatív intézkedésére: se a munkásőrök, sem a KISZ ifjúgárdistái nem rendelkeztek azokkal a jogi eszközökkel, amelyekkel a fentebb bemutatott biztosítási terv felruházta őket. Nyilvánvaló, hogy ezek az intézkedések óriási mértékben járultak hozzá a hatalommal és annak elnyomó jellegével amúgy sem szimpatizálók felhergeléséhez.

A Petőfi-szobornál való állami koszorúzások során a tömeg meglehetősen naggyá duzzadt, de a rendőrség és a rendfenntartó erők kezelni tudták a helyzetet:

„A Március 15-e téren az ünneplő tömeg mintegy 15 ezer főnyire való nem várt felduzzadása sem a rendezőknek, sem a biztosításban részt vevőknek nem okozott zavart. Ellenséges magatartású, szervezett csoportosulások a nap folyamán a későbbiekben sem alakultak ki.”

A protokolleljárás szerint a koszorúzás után a munkásőrökből és ifjúgárdistákból szervezett biztonsági szolgálat folyamatos mozgással szorította ki a tömeget a térről, amely fokozatosan vesztett nagyságából és erejéből. A kiszorításnak ellenálló 2000 fős keménymag végül a rendőri oszlatást megelőző felszólításnak eleget téve végül elhagyta a helyszínt. A gumibotok a helyükön maradtak. 

A hivatalos rendőrségi beszámoló szerint a nap folyamán nem került sor tömegoszlatásra, de az egész napon át tartó igazoltatások és előállítások szorosan az ünnep koreográfiájához tartoztak. Röplapozásért, „feltűnő méretű kokárda” viseléséért, fényképezésért, rendőrszidalmazásért, és két esetben petárda robbantásáért nyíltak meg a rendőri fogdák ajtajai. Két embert az alábbi kijelentéseiért állítottak elő:

„Ne menjünk innen, mert most kezdődik a balhé!" illetve: "Na rabszolgák, menjünk a 15-e térre felszabadulni!”

Kilenc fiatalt a „nemzeti színek méltatlan viselése” miatt igazoltattak és figyelmeztettek, ők piros-fehér-zöld cipőt és indián fejdíszt viseltek. 110 fiataltól „preventív jelleggel” vették el személyi igazolványaikat, az ellenőrzésük a jelentés megírásakor még folyamatban volt.

4. kép: A Petőfi-szobor a Március 15-e téren (1973)

Végül érdemes szót ejteni azokról a falfirkákról és röplapokról, amelyek üzenetei és tartalmai a ’48-as eseményekkel álltak kapcsolatban. Az Egressy út 80. alatt lakó 26 éves fiatalembernek, aki korábban már röplapozásért állt rendőrségi felügyelet alatt, kényszergyógykezelést javasoltak, amiért lakóhelyének postaládáiba az ”Éljen március 15. Egy lelkes hazafi.” feliratú röplapokat helyezett. A nap során olyan falfirkák jelentek meg Budapest falain és közterein, mint például „Miért nem pirosbetűs ünnep március 15-e? Miért az november 7-e?” és „Vesszenek az ideiglenes megszállók!” A végére hagytam a kedvenc röplapomat, amelynek ismeretlen budai szerzője tökéletesen egyesítette '48 legfontosabb célkitűzéseit és a kádári kisember valós problémáit:

„Mit kíván a magyar nemzet?

1. Unió Erdéllyel

2. Sajtószabadság

3. Lakbéruzsora megszüntetését

4. Stabil élelmiszerárakat

5. Munkásőrség feloszlatását”

Az 1974-es március 15-e tehát sajátságos helyet foglalt el az egypártrendszer történetében. Az állambiztonság korábban ennyire alapos biztosítási tervet nem dolgozott még ki március 15-vel kapcsolatban, a rendőrség és egyéb karhatalmi szervek pedig korábban nem tapasztalt erődemonstrációval vettek részt a megemlékezés eseményein. Mindez azt mutatja: Kádárék féltek minden spontán politikai megmozdulástól, mindentől, amit  nem ők irányítottak, szerveztek és bonyolítottak le. A korabeli rendőrségi iratok ismeretében tehát hamisnak látszik az "aki nincs ellenünk, az velünk van" kádári parafrázisának helyénvalósága: a hatalom még a hetvenes évek közepén is börtönbe csukta állampolgárait, amiért a hivatalos diskurzussal szemben megfogalmazott politikai véleményüket akkor és ott fogalmazták meg, ahol és amikor a rendszer nemkívánatosnak tartotta. 

(Ha tetszett a cikk, és még szívesen olvasnál hasonló témában, kutatásomhoz és munkámhoz adományoddal is hozzájárulhatsz. Köszönöm!)